Búcsúzunk szeretett testvérünktől, Gyulai Sándortól. Alezredes Úrtól, Sanyi bácsitól, Aputól, Papától. Elment mellőlünk egy hosszú, tartalmas életút után, betölthetetlen ürességet hagyva maga mögött. A férj, apa, testvér, nagypapa, szomszéd, barát, aki egyszeri volt és megismételhetetlen marad. Ahogy Kosztolányi fogalmazta: 

„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”

Kedvességét, gyengédségét álarc mögött hordta. Mindenki számára jelen volt, ajtaja mindig nyitva állt a család, a barátok, a kollégák számára. Mindenki tudta, hogy bármikor kereshetik kérdésükkel, fájdalmukkal, gondjaikkal, ő ott van. Mégis, csak kevesen ismertük őt mélyen, igazán. Azok, akik legközelebb álltak hozzá, mindig tudták: bármit megtenne a szeretteiért. Ha halottért szólt a harang, magában, csöndben mindig elmormolt egy imát. Ma érte kondultak meg a templom harangjai.

Örök mintát adott gyermekeinek, unokáinak, volt rendőrségi beosztottainak fegyelemből, tisztességből, emberségből, igazságszeretetből.

Családjának alapköve volt, és erre a rangra volt a legbüszkébb. Pedig rendőri pályafutása is példaértékű volt.

Bármilyen döntés elé állította az élet gyermekeit, unokáit, az igazi mérce mindig az volt, hogy „mit szólna hozzá Papa?”

Sajátos humorát, Sanyi bácsis mondásait tovább visszük akkor is, ha már nem veszi föl többé senki úgy a telefont a Nap utcában, hogy „tessék, kis lakás”. Kis lakás? Kérdezett ilyenkor vissza naivan a hívó. Ő csak annyit válaszolt, hogy „hát, elég kicsi”.

Igazi létai volt. A házhoz, amiben született, mindenek fölött ragaszkodott. Úgy, ahogy azt apja ráhagyta a családfői felelősséggel együtt. Ha a létai ég ezer csillaga alatt a nótája felhangzott az unokái hegedűjén a pásztortűz mellett, a kemény, vasakaratú ember ellágyult hangon, könnyekkel a szemében énekelt. Betegágyán, az otthonban, már nem volt ereje énekelni, de az Anna unokája ujjai alatt felcsengő hegedűdallam ott is könnyeket csalt a szemébe. Mostantól a hegedűk sírnak fel, ahogy éneklik: „Mutassatok utat a szegény legénynek”. A szegény legény, aki elment szerencsét próbálni. Nagyszülei Léta melletti tanyájáról indult útnak, hat általános iskolai végzettséggel a zsebében. Akkor másra nem telt. De esze, ereje és kitartása sokkal többre tette őt alkalmassá. A váci mezőgazdasági technikumban szerezte meg középiskolai végzettségét. A tablóképe a mai napig kiemelt helyen függ a Nap utcai ház szobájának a falán. 1958-ban, a sorkatonai évei után lett rendőr Budapesten, tiszti akadémiát végzett, majd Debrecenbe került és 1986-ig volt aktív állományban. Őrnagyként ment nyugdíjba. Mindvégig becsülettel, egyenes gerinccel viselte az egyenruhát. Erre volt a legbüszkébb, és gyermekeit is erre a gerincességre nevelte. Az örökséget Sanyi fia rendőrként, Rozika lánya nemzetközi korrupciós szakértőként, Veronika unokája igazságügyi szakértőként, Ági unokája kitüntetett pénzügyi jogi szakemberként viszi tovább.

Nyugállományban léptették elő alezredessé, kiemelkedő rendőri pályafutása és aktív nyugdíjas hozzájárulása elismeréséül. Nyugdíjasként visszatért szülőfalujába, hogy lelkét végül itt adja vissza az Úrnak, testét a létai föld, amit úgy szeretett, takarja be örök nyugalmában. Ahogy a Szózat szavai is szólnak: „itt élned, halnod kell”.

Búcsúzik tőle szeretett felesége, Rózsika. 52 évet éltek le házasságban, jóban rosszban, egészségben, betegségben. Amikor egészsége már megromlott, felesége az utolsó pillanatig ragaszkodott hozzá, hogy férjét ő gondozhassa, amíg csak erejéből telt.

Búcsúznak tőle gyermekei és házastársaik, Laci és Ica, Rozika és Gyula, Sanyi és Móni, Joci és Hajni. Igazi büszkeséggel mindig ők töltötték el. Akármilyen távolra is kerültek Létától, az otthon mindig a Nap utcai ház maradt számukra. Szerette, ha gyermekei, unokái veszik körbe. Megtanult videotelefonálni, hogy még a betegágyáról is láthassa Rozikát vagy Jocit. Sajnos a világjárvány miatt Rozikáék nem tudnak itt lenni, hogy utolsó útjára kísérjék.

Búcsúznak tőle unokái, Laci, Peti, Veronika, Ági, Mónika, Anna, Zoli, Virág és Léna. Mindegyikük visz magával valamit Papából. Ki az emléket, ahogy kicsi lányként a Papa pocakján pihent, ki azt, hogyan kell a tojást összeszedni a tyúkok alól, ki pedig a szalonnasütések emlékét. Mindegyikük a maga módján igyekezett megköszönni a nagyapai gondoskodást: Ági egy kézápolással a betegágyán, Veronika azzal, hogy felaprította a tüzelőt, Anna meg a kedvenc nótáját húzta a betegágya mellett.

Búcsúznak tőle testvérei, Emike és Erzsike. Búcsúznak tőle testvérei gyermekei, Jutka, Zoli, és családjaik.

Búcsúznak tőle nászai, Margit Balatonbozsokról, Sanyi és Kató Biharnagybajomból, Gyuri és Margit Sződről.

Búcsúzik tőle unokatestvérének, Pap Gábornak felesége, Marika és családja.

Búcsúznak tőle a gondozóotthon dolgozói, és utolsó házi gondozója, Belényesiné Szaporán Betti. Élete utolsó napjaiban gondoskodásukkal ők könnyítették meg felkészülését a végső útra.

Búcsúzik tőle a Hőgye család és Malincsák Jancsi. Szomszédként, ha kellett, mindig ott voltak egymásnak a bajban.

Búcsúzik tőle Sass János és családja, akiknek önzetlen segítségére bármikor számíthatott.

Búcsúznak tőle szomszédai, volt kollégái, és mindazok, akik ismerték és szerették.

Nyugodjék békében!